Akkor már huszonnégy perce vártam. Vártam, és tudtam, hogy nem jön el. Mégis ott szobroztam az utcanévtáblák meredező ujjai alatt, a kopott zebracsíkok közeibe bámulva. Mégis egyik cigarettáról a másikra gyújtottam, és nem gondoltam nagyapám zörgő tüdejére. Fájt a térdem, mégis ott vártam, billegtetve a súlypontomat.
Nem volt bátorságom egyedül beállni a beton alá, egyedül lenyomni a kilincset, egyedül helytállni a nyikorgásba fulladt csengetésben, egyedül az eladó szemébe nézni, egyedül eljátszani, hogy nem csak kultúrám, lakásom is van.
A Magyarnessbe az első képet szívesen beneveztem volna... Na majd jövőre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése