Lola és a felnőttek

Kábé hetente előtör belőlem az, hogy nemakarokfelnőttlenni. Emellé köretként a teljes elkeseredés, a krokodilkönnyek, a durcás dac, a tanácstalanul felhúzott váll, a foglalt hinták utáni sóvárgás és az önfeledt röhögés palettájáról válogatok rántva, főzve, rakottan vagy pürében. De azért a lényeg ugyanaz.
Megj.: Tudom, hogy felnőtt vagyok.
A srácoknak is mindig mondom a suliban. :P

Nekünk felnőtteknek azonban elengedhetetlenül fontos, hogy állandóan szem előtt tartsuk, hogy minden percben a tudatfelettinkbe szivárogjon, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan.

Ma például reggel 9-től délután 3/4 4-ig ültem egy értekezleten (reggelire 2 szelet sütemény, kaját meg elfelejtettem vinni), amelynek a szünetei mindig a tervezett duplájára nyúltak, és amelynek lényegi tartalmát (legalábbis úgy sejtem) valamivel rövidebb idő alatt is... Na de ez van. És túléltem! És ilyen finom pizzaszeletet, mint amilyet 3/4 4-kor vettem a Moszkva téren, még életemben nem ettem! Biztos utastársaim a 4-6-oson is hasonlóan vélekedtek az illata alapján...

Nekünk felnőtteknek elengedhetetlenül fontos, hogy miközben nem vesszük magunkat komolyan, azért komoly dolgokkal foglalkozzunk.

Tegnap például egész este Lauren Child Charlie és Loláját néztünk. Ez egy hihetetlenül szórakoztató és kreatív angol mese, mely először képeskönyv alakban létezett, egyre több kötettel, majd megszületett belőle egy remekül megrendezett rajzfilmsorozat, és most már némely könyvesboltokban magyarul is hozzáférhető (Alexandra a Nyugatinál).
Az illusztrációk nem tekinthetők hagyományosnak (már amennyire én az illusztrációkhoz értek), ugyanis a profin adhocnak álcázott kollázsokban a gyerekekre jellemző naivitással keveredik bennük a rikító színek, a mindenféle minták, a termékfotók, és a két főszereplő elnagyoltan megrajzolt (és a filmekben nagyon szórakoztatóan animált) alakja. Kis ötödikes magántanítványomat ebből tanítom, és nagyon élvezi!
A youtube-on szinte az összes rész megtalálható, és még azoknak is érdemes megnézni, akik nem tudnak olyan jól angolul, mert a gyerekhangok olyan bájosak, és a látvány annyira magával ragadó, hogy attól egy felnőtt sem foszthatja meg magát. I will never not ever eat a tomato. Katt, ha megnéznéd!

Továbbá minden éjszakai bagolynak: I am not sleepy and I will not go to bed!

Illetve akit érdekel egy magyar koppintás: D. Tóth Krisztina: Lolamesék. Na jó, lehet, hogy csak véletlen.

Óda a Nagyon zöld könyvről

A családban fellelhető unokahúgok közül kettőnek is a héten van a szülinapja, így találtam végre ürügyet, hogy megvegyem, és ne csak sutyiban szagolgassam Gévai Csilla Nagyon zöld könyvét. Persze tovább kell adni holnap, de már megdumáltam az itteniekkel, hogy én is kapok.

Ez a könyv annyira vicces, hogy mosogatás közben nevetve olvastam (fel. Mert nem én mosogattam.) A gyerekeknek és az ő nyelvükön beszél, de nem félre. A felnőttekhez azon a nyelven szól, amit ritkán használnak, de nagyon is megértenek, és nagyon is élveznek. Lapozok, és kínlódom: a betűkre vagy a képecskékre vessem rá magam elsőnek? Amitől igazán falnivaló minden oldal, az a sok sok sok sok szeretet, ami a szövegből és az illusztrációkból árad. A személyes hangvétel által pedig nem csupán a (rajzokkal, Földdel, velünk való) törődést érezzük, hanem az elvállalt felelősséget és a hitelességet is.

Íme az első oldal: Rögtön a túlnépesedéssel kezdünk, tisztán, érthetően és nagyon szórakoztatóan. Ez az egyik kedvenc rajzom (mellesleg a neten is pont ez van fenn, micsoda mázli :P)


Megtudjuk, hogyan lehet egyszerre túlnépesedés és népességcsökkenés, hogy miért használ egy városlakó többet a Földből, mint egy nem városlakó, hogy hogy néz ki a metán-emberke, hogy van olyan, hogy sztratoszféra, hogy a vízre vigyázni kell, hogy milyen sokféle alternatív energia létezik. Mindhez van kép! Ez pedig az ökológiai lábnyom (én ezt a képet tanítani fogom):


Akit érdekel, ide kattintva elolvashat, végigszórakozhat, és átelmélkedhet egy teljes fejezetet.

Művész a lebegő világban (Ishiguro)

Adott egy könyvborító: kellemes álmosító hangulatba ringat, mielőtt kinyitnánk ezt az Ishigurot. (Úgy látszik Ishiguro kapcsán valahogy mindig valahogy a címlap alapján tájékozódom...) Művész a lebegő világban. Ilyesmi. Az elbeszélő nyugdíjas festő túlzottan udvarias körmondatai egyenletes hullámokban jönnek, jönnek, és jönnek, míg az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy itt a dagály, a nyakáig ér a tajtékzó víz. De ilyenkor sincs semmi ok, vagy inkább mód, a kapkodásra - mint a Ká által hipnotizált majmok maradunk a helyünkön és bámuljuk a felszínen kavargó sarat.
Az elbeszélés jelenében az idős férfi fiatalabbik lányát igyekszik férjhez adni. Az idősebb már révbe ért, az unokával látogatják a kiürült ház maradék lakóit, s mivel ezek a családi összejövetelek nem túl gyakoriak, konfrontálódnak is annak rendje és módja szerint. A második világháború utáni Japánban persze egészen más rendet és módot kell elképzelnünk, udvarias szemöldökbillentéseket, szájak összehúzását, kézfejek visszahúzását - atyai felügyelet alatt. Némi nézeteltérés éppen abból származik, hogy a fiatalok más nyelvet (is) beszélnek, melyet az apa nem igazán tud dekódolni.
A lapokat az apa (Ono) szemüvegén át olvasva csak elképzelni tudjuk a másik fél álláspontját. Egyelőre érthetetlen, miért nem sikerült tavaly férjhez adni ezt a megjelenésében és neveltetésében hibátlan leányzót, miért lépett vissza a fiú családja a házassági tárgyalások végső fázisában, és hogy miért duzzognak és pusmodnak még mindig az érintettek. Az esemény okozta kommunikációs törést azóta sem sikerült áthidalni, hiszen a csendbe fulladó közös teázásokért nem csupán az eltérő nyelvhasználat, hanem (ahogy az lenni szokott), a világ más szempontú befogadása és értékelése is felelős.

Domesztikus környezetben ringatózunk tehát, sodródunk az árral a mély vizek felé: minden ismerős, de egyre ismeretlenebb. Ismerősek a szereplők, akiket emlékeiben és fizikailag is sorra látogat az elbeszélő festő (mesterek, barátok, tanítványok), de egyre ismeretlenebbek: a második világháborút követő "japán rendszerváltás", amerikai megszállás, új irányelvek, új beruházások világában nem tudni, mennyire és hogyan változtak a régi barátok, régi ellenségek. Az új elvárások csak sejthetők, elbeszélőnk pedig igyekszik mindent egyszerre a régi és az új szempontból is értékelni, s kitalálni a helyes viszonyulási módokat, ha léteznek olyanok.


Egymás mellett tárul fel a régi nacionalista rendszer, és a teljesen ellentétes új világ - minden aktuális konfliktusnak megvan a múltbeli oka, mondta már Ibsen is. A Japán nagyságát skandáló jelszavak hangzavarában ismerhetjük meg elbeszélőnk sör fölött filozofáló tanítványait, körülrajongott festményeit, s azt az utat, mely visszatekintve egyenesen torkollik a vesztes háborúba, az előtte és közben elkövetett mészárlásokba, ám rajta járva sem rémekkel telinek, sem céltalannak nem látszott. Jószándékú, s valóban sodródó elbeszélőnk az előző rendszer művészeti politikájának egyik irányítójává küzdötte fel magát, alkotásai a mércét jelentették; kanonizálások, sőt életek felett döntött. Ám az idők változnak.


Anno Ono egy hatalmas, csodálatos villát vehetett meg nagyon kedvező áron, mert a társadalomban megbecsült és elismert volt. A háborúban a ház megsérült, s azóta sem volt ereje kijhavítani a beomlott részeket - a múlt romjai között él a túlméretes házban, miközben a társadalom egyre nagyobb nyomást gyakorol a múlt túlélőire: a nagyvállalatok suttogva tisztelt igazgatói sorra lesznek öngyilkosok, ezzel ismerve el felelősségüket. De mennyire konkrét, mennyire kézzelfogható egy festő felelőssége egy diktatórikus rendszer kiépítésében, fenntartásában? Mit vesz magára és bír el a lelkiismerete? Elbeszélőnktől mit vár a társadalom? És mit várnak a saját lányai?


Poszt-diktatórikus országok, vagy túlzott nacionalisták számára szerintem nagyon érdekes olvasmány lehet ez a könyv. Ha megfilmesítenék, nem kéne az angolokra hagyni. Egy kelet-európai nézőpontú angol-japán regényátirat kábé a legérdekesebb dolog lehet a világon.

Aranyélet

A Goldenblog kapcsán kezdtem azon elmélkedni (álmatlanul forgolódtam ágyamban), hogy vajon egy zugblog mit kezd a nyilvánossággal. Arra jutottam, hogy gyakorlatilag bármit.

A bármi, nos az egy nagyon jó dolog.

A bármihoz hozzátartozik a fittyet hányás. Ahogy az olaszok csinálják, mondjuk. Legyen ez egy kézenfekvő párhuzam.

Én is teregessem ki a szennyest? Engedjek betekintést agyam dizájner-alsóneműinek áttekinthetetlen halmaiba? Vagy rakjam őket szép sorban madzagokra, csipesszel?


Még kitalálom.

csőben. hálóban.

1. az offline világban csövezek.
Bizonyíték:
Az internetről való hiányomat mi sem mutatja jobban, hogy ezen a képen is csak hűlt helyem látható.

2. a gravitációt megcáfolva ujjongok (repdesek), hogy egy ilyen csekélyértelmű blog a goldenblog kult kategória legjobb 10-ében lehet! Ugyanúgy nem értem az egészet, ahogy anno az almaárusok a fizika törvényeit. Megnéztem a többi blogot, nagyon profik! Itt lehet kutakodni.
Bizonyíték: almás festmény. (Joachim Beuckelaer: The Four Elements: Earth)

Romantika, lakáskultúra

Akkor már huszonnégy perce vártam. Vártam, és tudtam, hogy nem jön el. Mégis ott szobroztam az utcanévtáblák meredező ujjai alatt, a kopott zebracsíkok közeibe bámulva. Mégis egyik cigarettáról a másikra gyújtottam, és nem gondoltam nagyapám zörgő tüdejére. Fájt a térdem, mégis ott vártam, billegtetve a súlypontomat.



Nem volt bátorságom egyedül beállni a beton alá, egyedül lenyomni a kilincset, egyedül helytállni a nyikorgásba fulladt csengetésben, egyedül az eladó szemébe nézni, egyedül eljátszani, hogy nem csak kultúrám, lakásom is van.


A Magyarnessbe az első képet szívesen beneveztem volna... Na majd jövőre!

konyhakés(z)

Ha mindent jól csinálsz, semmi sem árulkodik arról, mennyire nehéz a kissé megszáradt vért ledörzsölni.Ha mindent jól csinálsz.

Vámos Veronika flamenco

A Millenáris szabadtéri színpadán július 29-én láttam Vámos Veronika társulatának ...És újra tavasz című táncszínházi előadását. A cím arra sarkallt, hogy az évszakok váltakozását keressem a koncepcióban. Nos, a telet könnyű megtalálni, a melegebb évszakokra pedig egyaránt bohókás derű jellemző. Az előadás valóban színház, a táncosok bohóckodnak, veszekednek, kötnek a színpadon, az egyes táncokat jópofa civakodások, a lányok jól koreografált rivalizálása köti össze. Ez az oldott légkör szerintem az előadás legeslegeslegnagyobb pozitívuma, olyan jó ezeken a megfeszülős táncokon nevetni. Hagyományos keménykedős flamenco-zenére nem is emlékszem, talán csak egy volt; többnyire ún. bollymencora (indiai elemekkel ötvözött flamenco) táncolnak, de volt jazz és kortárs opera is.
Mindenkinek ajánlom, hogy nézegesse a google-t, és ha teheti, nézze meg az előadást: ritkán játszák, de annál jobban megéri rá várni!

Louis Vuitton vs. ART vs. Sudan

Simple Living. Ez a mottója Nadia Plesner dán festőművész fenti képének, mely csivavával felfegyverzett Paris Hiltonként ábrázol egy éhező afrikai gyereket. A képeket pólókra nyomták, megvásárlásukkal pedig a darfuri gyerekek támogatására nyílt lehetőség. A Louis Vuitton egyből be is perelte Plesnert, mondván, az ábrázolás rossz fényt vet a luxusmárkára. Ez még 2008-ban történt. A művész elvesztette a pert, és 1 eurós jelképes bírságot kellett fizetnie. Meg eltávolítania a képet a honlapjáról. Azonban aki rákeres, egyből látja, hogy ennek ellenére tele van vele a net.

Most újabb per van készülőben. Picasso-ihlette festményén ugyanis a festőnő ismét rossz fényben tünteti fel a LV-t. Igaz, a gyakran elhallgatott darfuri népirtás kegyetlenségeire figyelmeztető képen más közszereplők és nemzetközi jelképek is láthatók, úgymint Barack Obama, Omar al-Bashir szudáni elnök, a Paramount Pictures logója, Britney Spears, Victoria Beckham, a Facebook logója, vagy az amerikai zászló meg naná, a szabadságszobor.

A festmény koncepciójáról és elkészítésének fázisairól részletesen beszámol a művész a www.nadiaplesner.com honlapon. Itt azt írja, napjainkban a hír és a reklám határai
összemosódnak, s hogy nem hajlandó beletörődni abba, hogy a hollywoodi celebek ügyei-bajai számítanak szenzációnak, miközben a darfuri népirtás ebben a pillanatban is áldozatokat követel anélkül, hogy szalagcím-státuszt kapna a médiában. Plesner Darfurnicáját és grafikáit 2011 elején nagy sikerű kiállításon mutatta be Coppenhágában. Az Intervention (Közbelépés) című kiállítást maga a dán kulturális miniszter nyitotta meg.

A Louis Vuitton, ha jól értelmezem jogerős bírósági döntéssel (hülye vagyok a joghoz), 5000 eurót követel minden napért, amíg a kép kiállításon vagy a művész honlapján megtekinthető, mivel a táskájuk mintázatát jogsértően használták. Valószínűleg nehezen megy nekem a világmárkák észjárásával való gondolkodás, de a szudáni gyerekek (és felnőttek) miatt jobban aggódom, mint a LV imidzse miatt. Akár még úgy is kijöhetnének az ügyből, hogy zászlójukra tűzik a kisemmizettek ügyét. Kérem, hogy aki érti ezt, szóljon hozzá!!!
Nadia Plesner mindenesetre a szólás- és a művészi szabadság megsértéseként értelmezve a bírósági behívót felveszi a kesztyűt, ügyvédei gázsijára pedig honlapján gyűjt pénzt. Ugyanitt a per - igazából perek - áprilisi fordulójának részletes leírása is olvasható a művész szemszögéből - agresszív csiki-csuki, rágalmak, helyesbítések, újrafogalmazások. Májusban a megtekinthetők, a perköltséget pedig a LV-nak kell állnia. A hercehurca során természetesen a kép nbíróság megsemmisítette a január végétől ketyegő napi 5000 eurós bírságról szóló ítéletet, így nem kellett befizetni a 485,000 euróra dagadt összeget, Plesner alkotásai szabadon agy médianyilvánosságot kapott, s a (bejegyzései alapján) örökoptimista festő ezt nagyon pozitívan értékeli.

Itt a képen kitűzőket láthatunk, amelyekkel a művész-barátok a per során Plesnert támogatni igyekeztek. (Louis, art is cool).

A honlapon a festmény egy-egy kinagyított részét, valamint azok magyarázatát is érdemes megnézni / elolvasni. Például, hogy a menekülttáborba kerülő nők 100%-a nemi erőszak áldozata, (milyen szép az angol nyelv, gender-based abuse), a magyar szerintem nem ilyen politikailag korrekt. A Refugees International humanitárius csoport szerint tavaly a nemi erőszak a szudáni kormány által bizonyos etnikumok elleni tervezett erőszakos cselekvéseinek szerves része volt. Ugyanitt olvasom, hogy megközelítőleg 5 millió szudáni vesztette el / kényszerült elhagyni otthonát. A BBC szerint 2010-ig 300.000 áldozata van a 2003 óta tartó konfliktusnak, nagy részük az éhség vagy ehhez köthető betegség következtében hal meg. A szudáni kormány szerint azonban az áldozatok száma "csak" 10,000. A konfliktus középpontjában (rémesen leegyszerűsítve) az áll, hogy a kormány arabokat részesít előnyben, a feketéket pedig kiszorítja. Arról még folyik a vita, hogy "csak" háborús bűnök elkövetése történik, vagy, mint ahogy sokan állítják, népirtás.

Kétségtelenül nem nevezhetjük a konfliktus megoldásának, hogy 2011 július 9. óta Dél-Szudán önálló állam. Az 1956 óta tartó észak-dél gerillaháború következtében a BBC szerint másfél millió ember vesztette életét, 4 millió vált otthontalanná. Az ország lakossága alapvetően mezőgazdaságból él, vagyis Afrika legfejletlenebb országaként tengődik. A hajdani Szudán olajkészletének 75%-a található itt, de a finomítók Szudánban vannak. Dél-Szudán térképe fent, lent pedig Szudán etnikai megosztottsága.

Colours of Budapest

A hétköznapok miért szürkék, ha az élet állítólag színes?

Szuperhős (gyerekjáték)

A koromfekete átjáró fémfogas vasajtaja hirtelen lecsapódott, de a hősnek sikerült az utolsó pillanatban átlendítenie a lábát. Hosszú másodpercekig visszhangzott a robaj a mocskos falak között: sem a törmelék, sem a porfelhő nem volt hajlandó elnyelni. A hős dermedten figyelt: ha ez a borzalmas, fémes gyomorkorgás az egész erődön végighullámzik, rájönnek, hogy itt jár, és akkor az egész akciónak befellegzett. A penészes csövek léptek egyenletesen gyorsuló kongását hozták: valaki futni kezdett. A tompa zaj egyre hangosabb lett: a közelben járnak. Megtalálják! Egy rozsdás hordó mögé bukfencezett, amikor megjelent egy pár saras bakancs a folyosó túlsó végén.


Frednek és Bangnek már itt kellene lenniük. Nem marad lőszere, ha tovább késlekednek! A rá vadászó katonák pedig egyre többen vannak: a zsiliprendszer labirintusa már nem sokáig biztosít fedezéket. Átlendült néhány betongerenda és használaton kívüli gázcső fölött, csillagszóróként pattogtak le a golyók nyomában. Kevésen múlt, hogy eltalálják. Egyre fáradtabb, egyre lassabb. Már itt kellene lenniük. Nekitámasztotta a hátát a betonfalnak, figyelt. Jobbról ordibálás, elölről kutyák csaholása. Nincs más út, visszamenni a vasajtóval elzárt átjáróhoz, ahonnan jött, amerre nem várják viszont, észrevétlen kicsusszanni ebből a pokolból, s megmenteni Jane-t. Körülnézett: sehol senki. Hangtalan kúszott az olajos sárban, majd meggörnyedve futott visszafelé. Ekkor egyetlen éles pillanat alatt lett csend, egyetlen éles pillanat elvágta az ordibálást, a gépek zakatolását, a kutyák csaholását. Nem hallott semmit, nem látott semmit, nem érzett semmit, csak egyre észvesztőbben lüktető forró fájdalmat a bal oldalán. Meglőtték! Lábaiból elszállt az erő, a karja nem engedelmeskedett. A földre rogyott.
És ekkor hirtelen Fred...