On time.

The sands of time.

Golden time.

Te csodás

Lecsap

Ereklye: Harry Potter és a halál

Hát íme, a mozijegygyűjtemény utolsó darabját is beilleszthetjük ereklyéink sorába. Hát íme, Harry Potter miatt már nem fognak tinilányok csövezni egy hétig a londoni mozik előtt. Hát íme, egy valóban haláltmegvető epizód: két óra leforgása alatt Voldemort énszeletkéi négy alkalommal (kupa, diadém, Nagini, Harry), maga Harry Potter egy alkalommal, és maga Voldemort szintén egy alkalommal hal meg. Komolyan mondom, már sajnálom szegény Voldemortot, hogy ennyi alkalommal éli át, hogy elsorvad egyéniségéből, részéből, lényegéből, integritásából valami.
Hogy él még, amikor 6/7-ed részben már halott.
Hogy a sok izgulás közepette, mert a film valóban látványos, mozgalmas, várakozásbeteljesítő, és ott van benne Emma Watson is, hogy a sok izgulás közepette Voldemort alig kap szerepet, nem hogy ezt az élő mumifikálódási folyamatot érzékelnénk. Na jó, néha elesik.
Zseniális az a jelenet, amikor Voldemort egy énrésze épp haldoklik, Bellatrix Lestrange pedig egy óvodás őszinteségével az arcán odaadóan veti magát a Nagyúr után, majd azzal a lendülettel vissza is szűköl.
Mert azért a Nagyúr így is épp elég félelmetes, sőt, akkor félelmetes igazán, ha fél.
Az egész filmben Helena Bonham Carter alakítása tetszett a legjobban. Kiderül, milyen feszengő és bizonytalan is lehet Hermione, ha ő játsza. A Gringotts előcsarnokában, a pattanásig feszült helyzetben (lebukunk és meghalunk / sikerül és nem tudjuk mi lesz) magánszámot csinál a bevonulásból: a halálfalóvá varázsolt Hermione a félelemtől szinte kővé dermed, csak hatalmas szemeit jártatja körbe-körbe, ráadásul nem tud járni a magassarkú cipőben, csetlik-botlik. Klasszikus. Csodás. A mozi kacag.

Inkább erre a jelenetre igyekezzék emlékezni a jószándékú mozinéző, akiből (többedmagával) a film egy másik, (mondhatni: a végső) pontján szakad majd ismét elő a nevetés, de ezúttal kínjában. Még soha korábban nem tapasztaltam, hogy ennyire egyként lélegeztem volna a többi mozilátogatóval: egyként feszengtünk, nem tudtuk, hova nézzünk, nem akartuk elviselni; és legfőképp azt nem akartuk, hogy a film utolsó jelenete lévén ez a képsor hagyjon rossz szájízt az egyébként kellemetesen eltöltött két óra után. Így aztán kínunkban nevettünk: kinevettük a sok giccset, hatásvadászatot, s kinevettük magunkból zavarunkat. A zárókép ugyanis annyira... megnevezhetetlenül rossz és félrerendezett!

Összes fontos hősünk összegyűlik 19 évvel az események után a King's Cross pályaudvaron, hogy első osztályba készülő palántáikat feltegyék a sulivonatra. Harry, Ginny, Ron, Hermione mind tisztességes angol középosztálybelihez illően, ha jól emlékszem elsősorban szürke, de mindenképp visszafogottságot árasztó árnyalatokban, a lányok térd alá érő szűk kosztümben, némileg karikás szeműre (de nem nagyon, mert azért szépnek kell lenni) sminkelve búcsúzkodnak. Harry Potternek borostával igyekeznek öreg kinézetet nyerni, de az egész annyira hiteltelen, hogy nem is értem, legalább egyetlen jószándékú segédszerkesztő, segédforgatókönyvíró vagy producer miért nem nyomta meg a stop gombot a szerteágazó munkafolyamatok bármely állomásán. Miért kell a nézőt hülyének nézni, kellemetlen helyzetbe hozni, hiteltelenségeket lenyomni a torkán? Miért nem lehet ezt a jelenetet JÓL megrendezni? Nagyonis elképzelhetőnek tartok egy olyan képsort, melyben a szereplők arcát sosem látjuk szemből, így az alapvető hitelválságot máris megúsztuk.
Egy dinamikusan mozgó kamerára gondolok, mely a nézők kíváncsisága által vezetve minduntalan arra törekszik, sőt komoly taktikai lépéseket tesz, hogy megpillantsa a szereplők arcát, ám erre sosincs lehetősége, mert a hősök elmozdulnak, elfordulnak, nem várt ingerek érik őket, vagy mert valamilyen objektum minduntalan a kamera látószögébe kerül. Egy vasútállomás bővelkedik olyan igencsak fotogén tárgyakban, melyek a lencse és a vén Harry Potter közé kerülhetnek, gondoljunk a szerelvény tükreire, fogantyúira, nyíló-csukódó ajtajaira, a járókelők tömegére, az állomás oszlopaira, pöckeire, a büdös galambokra, bármire. Mennyivel jobb lenne ez így. Mennyivel méltóbb befejezés.

Forgatókönyvi megbízásokra abszolút rábeszélhető vagyok, mondom is a bankszámlaszámom.

És hogy tényleg ne kínos emlékekkel búcsúzzunk a varázslótársadalomtól, akinek van kedve, hallgassa meg, hogy hangzik az avada kedavra halálos átka 10 nyelven!

Winter's Bone - A hallgatás törvénye

Múlt héten végre az idő, a hely, a kipihentségi szint, és minden egyéb körülmények is stimmeltek ahhoz, hogy megnézhessem a Winter's Bone - A hallgatás törvénye című filmet a Művészben.

Aki a magyar filmforgalmazás porszemekkel, sőt homokviharral küzdő gépezetének működése folytán még nem hallott a filmről, vagy nem eleget, az először is megnézheti a trailert itt. A beharangozó figyelemfelkeltést célzó feszes tempója ne tévesszen meg senkit: ez egy lassú és borzalmas film, afféle csendbe fagyott élveboncolás, gyönyörű hangulatfestő képekkel tálalva.

A hideg észak-amerikai semmiben az egész világ a 17 éves Ree Dolly nyakába szakad: apját keresi a rendőrség, s ha nem jelenik meg egy hét múlva a tárgyaláson, az óvadékként felajánlott házukat elárverezik. Anyjára nem számíthat: a sejtetett múltbéli botrányok és ügyek elől saját világába menekült. A két kistestvérét iskolába járás helyett nevelő Ree minden követ megmozgat, hogy előkerítse az apját.

És tényleg kövek azok, amiknek a megmozgatására kísérleteket tesz, megkövesedett lelkek, akik emberek voltak valamikor. Ree karakterében a kamaszi naiv lendület és a fagyos körülmények által edzett makacsság keveredik, miközben egyre feljebb megy a hegyen (egyre beljebb az erdőbe), egyre távolabbi szomszédok és rokonok ajtaján zörgetve válaszok reményében.

Ám többnyire még a kérdést sem hallgatják meg. Apját kábítószer-készítés miatt keresik, immár többedszerre. Nem bujkálása az újdonság, hanem annak a fenyegető eshetősége, hogy ezúttal olyan zűrbe keveredett, mely miatt nem tér(het) vissza, és hogy magát mentse, hagyja elveszni családját. Ree kokainfüggő és erőszakos nagybátyja, Teardrop, azaz Könnycsepp, az első adandó alkalommal Ree torkának esve igyekszik meggyőzni a lányt: hagyjon fel az értelmetlen kereséssel, mielőtt nagyobb (végzetesebb) bajba sodorná magát, vagy a családot. Ree már a film elején ehhez a családi örökségként kapott elkeseredett és az erőszaktól sem visszariadó túlélőösztönhöz nyúlik vissza, amikor kifejti a hírt hozó rendőrnek: meg fogja találni az apját még akkor is, ha az a testületnek nem sikerült.

Akárhova megy a csonttá fagyott erdőn keresztül, mindenütt több réteg koszos ruhába bugyolált ellenállásba ütközik: mindenki hallgat, de mindenki tud valamit. Ree-t nem lehet lerázni, egyre több embert zavar és ingerel izgága kérdezősködése. Ree-vel együtt sejtjük meg az embereket mozgató szétrobbanthatatlan szövetségeket, és az azt megpecsételő némaságot; érezzük, hogy az ismeretlen múlt jelenvalóbb, aktuálisabb, mint a tényleges jelen; s tudjuk: a jövő fagyos és sötét, vagy nincs is. Ree-nek mindenesetre nincs, ha letelik a határidő.

És a határidő bizony letelik.

Most abba is hagyom a cselekmény cincálását, az igazi gyomorforgatás csak ezután jön: a jég olvad, valaki segít, s a fagyos-vizes mocskos olvadékban felszínre kerülő undormányok között úszkál a tisztaságát mindvégig megőrző Ree is.

Olvastam olyan kritikát, mely ezt a naivságot, érintetlenséget hányja a Ree-t játszó Jennifer Lawrence szemére: miért nem látszik rajta, hogy jobban megviselik a történtek. Nekem azonban tetszik ez a faarc és a csini pofi, mert sejteni engedi, hogy az álarc mögött dúl a harc az emberségért. S ez a harc nem csak Ree-ben dúl, hanem kérdezősködése folytán a többiekben is feléled. Mindenkiben persze csak annyira, amennyire hagyja, s a legtöbben pont emiatt látnák szívesen holtan a lányt, figyelemre méltó azonban ahogy Teardrop, akit John Hawkes alakít ZSENIÁLISAN, és a lány fokozatosan közelebb kerülnek egymáshoz. (Itt egy jó jelenet a kezdetekről.)
Engem lenyűgözött, pontosabban lefagyasztott az a precizitás és hihetőség, amivel a film ezt a kegyetlen és kihűlt világot ábrázolta. A ráncba merevedett arcok, a helyszínek, a hangulatképek, a kék meg a barna, a beállítások, a film lassú tempója, a lassúság gerjesztette feszültség, mind próbára teszik a néző optimizmusát: vajon tényleg meg tudja-e találni Ree a megoldást?


Más tollával ékeskedve pedig idemásolok egy bekezdést egy nálam edzettebb kritikustól (Revizor):

"A gyanakvó, néma tekintetek filmje a Winter’s Bone, az alkalmatlankodót vizslató, kegyetlen arcoké, melyek szinte végig kísérik a tinédzser nyomozó áldozatos odisszeáját. S e brutális, baljóslatú natúrfejek nem csupán a feszültségkeltésben kapnak jelentős szerepet - éppen olyat egyébként, mint a vonatkozó műfajfilmekben -, de egyúttal az autentikus környezetrajzhoz is tevékenyen hozzájárulnak, amely Granik filmjének egyik leglátványosabb erényét jelenti. Barnás, szinte monokróm képeken tárul elénk ez a rút, koszlott Amerika, ahol nyeszlett korcsok ugatnak a nyekergő porta előtt, s az elfüggönyözött ablakok mögött keserű és kegyetlen férfiak bujkálnak. Granik épp annyi ideig kalandozik e lehangolóan életszerű kulisszák között, amíg kifundált karakterből valóságos figurává tudja mélyíteni bűntörténetének mindahány szereplőjét. Ezen mutatványban pedig jócskán aládolgozik a túlnyomórészt makulátlanul teljesítő színészgárda (kivált a nagybácsit elragadó ön- és világundorral testesítő John Hawkes tündököl), akik legalább annyira nyúzottnak mutatkoznak, mint a képbe terelt helyi amatőrök, ilyenformán is erősítve a film egységes stílusát."

3 rövid színes (piros)

1) A BBC honlapján egy meglepően friss és elvárhatóan alapos háttéranyag Casementről.

http://www.bbc.co.uk/history/british/britain_wwone/casement_01.shtml

2) Még egy íreket cikiző karikatúra.


3) Továbbá a pár napja bizonyíték nélkül állított Swinburne-Lola párhuzamot szeretném most fotografikusan is bizonyítani.


Egy nagyon cuki kép Swinburne-ről (az ember olyan szívesen megvakargatná a fejét), és ha már ennyit emlegettük, egy vers is:


Tenger és alkonyég között

(Babits Mihály fordítása)

Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Ürömre bú jött, napra éj,
a hosszu vágyra kurta kéj,
s óh szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között?

Tenger és kikötő között
az édesből keserü lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből uj vágy, uj fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.

Tenger és naphunyat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen: jött s szökött
tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunyadt.
Az első csillag látta, mig
kettőnk egy lett; a második
csak engem látott magamat
tenger fölött és part alatt…

A sötétség mélyén. Felségárulás, irodalom.

Még mindenképpen akartam írni a kedvenc fejezetemről Sebald The Rings of Saturn c. könyvében.

Mielőtt nekikezdenék, megjegyzem, hogy a körülmények nem kedveznek az írásnak, ugyanis végre lehűlt a levegő az eső miatt, ezért nyitva az ablak (28 fok volt a lakásban), ellenben Mordor lehelletével felérő bűzös-szmogos légáramlatok jönnek be, amitől könnyen lesz az embernek hányingere. Éljen Budapest!

Nos, a kedvencem az V. fejezet. Nagyon érdekes, és hibátlanul van megszerkesztve.
Egy bizonyos Roger Casement másfélsoros bemutatásával kezdődik, 1916-ban felségárulásért végezték ki Londonban. Tegye fel a kezét, aki hallott már róla. Mivel az olvasó az előző pár oldalon már habituálódott ahhoz, hogy műveltsége csak illúzió, s hogy Sebald minden apróság minden részletéről tud érdekeset mondani, meg sem lepődünk azon, hogy ezúttal sem tudjuk, kiről van szó. (Szerintem az angolok se tudják.) Amin én egy kicsit meglepődtem, de valószínűleg csak fokozott naivitásom okán, az az, hogy hogyan kerül egy felségáruló a képbe. Ezúttal nem az elhomályosuló kulturális emlékezetet igyekszünk zseblámpánkkal bevilágítani, hanem egy rosszfiú nyomába eredünk?
A felségáruló nemes egyszerűséggel úgy kerül a képbe, mármint azon ürüggyel (mert később kiderül, hogy sokkal inkább másért), hogy a szerző, túrájának egy állomásán, egy lepukkant hotel lobbyjában átaludt róla egy tévéműsort :). Csak foszlányokra emlékszik az első 10 percből, s memóriamorzsák és vaskos könyvekből, újságokból előbányászott ún. "történelmi tények" utáni kutatása párhuzamosan zajlik. Illetve zajlana, ha nem ejtené a témát kábé azonnal, mondván, hogy milyen érdekes, hogy Casementet a híres angol író Joseph Conrad ismerte, sőt az egyetlen erkölcsös európainak (a man of integrity among Europeans) tartotta a Congo-vidék gyarmatosítói között.
Joseph Conradtól az egyetemen A sötétség mélyén című regényét kellett elolvasni, aminek fülledt és a címhez hú fekete légköre általánosságban a fiúkat hihetetlenül magával ragadta, a lányoknak meg szimplán tetszett. Nem nagyon emlékszem a részletekre, egy hajóskapitány a Congo folyón halad felfelé, talán a forrást keresik, talán mást, mindenesetre mocskos kereskedelmi lerakatok és rothadó dzsungel között hajózva a saját pszichéjük mélységeivel is kénytelenek szembenézni. Az emberélet nem számít, a fekete lakosság meg nem is ember, úgyhogy ők duplán nem számítanak. Kábé ennyire emlékszem. Ellenben Sebald fejezete a felskeccelt Casement-portré helyett azonnal átvált Joseph Conrad és családja életének bemutatására.
Édesapja, Apollo Korzeniowski, az orosz uralom megbuktatásáért küzdő lengyel értelmiségi volt, az illegális nemzeti tanács az ő lakásukban ülésezett - amíg le nem bukott, természetesen. Ekkor Szibériába száműzték őket, ahol a tüdőbaj édesanyját némileg gyorsabban emésztette el, mint édesapját. A sárról, fagyról és reményről Sebald némileg érzékletesebben ír, mint én... :P A gyermek. Jósef Teodor Konrad kalandregényeken felnőve a fejébe vette, hogy hajóskapitány lesz, és ezt semmilyen érvvel nem lehetett kiverni a fejéből. A szülei halála után, kamaszkorában, az értelmiségi örökségnek hátat fordítva egy Marseilles-i hajósakadémiára ment, és élete java részét különböző kereskedelmi hajók fedélzetén töltötte. Tényleg mindent bejárt, és beszélt számos avagy számtalan nyelven. Sebald egy operába illő szerelmi kalandjáról is tájékoztat, ezt én most kihagyom. Mindenesetre Conrad rajongott az operáért, és Sebald nem tartja kizártnak, hogy azért csűrte-csavarta bármilyen karmestert megszégyenítő íves mozdulatokkal a szerelmi életét, hogy egyszer majd belőle is tragikus operai hős válhasson.
Valamiért utazásai vége felé megtetszett neki Kelet-Anglia, az egyik olyan virágzó kikötőváros, melynek dicsőségét az emberek emlékezeténél jobban őrzik a megsárgult képes beszámolók, és angol állampolgárságot kért.
Egy alkalommal úgy hozta a vakszerencse, hogy egy belga kereskedelmi társasághoz szegődött, akiknek épp égető szükségük volt egy hajóskapitányra, lévén, hogy az előzőt tisztázatlan körülmények között megölték a Congón. Ebből a borzalmas utazásból született a fent említett regény, a tapasztalt kegyetlenség, kapzsiság, kizsákmányolás utálattal töltötte el, és azon volt, hogy minél hamarabb megszabaduljon onnan. Például leírja, hogy az agyondolgozatott fekete munkások, akik ugye nem rabszolgák voltak, mert a rabszolgaságot a haladó szellemű belgák is utálják, sőt megvetik, fujj, egy külön helyre vonultak a folyó mellé meghalni, ahol - elnézést a kifejezésért - gyakorlatilag a halál különböző stációin átesve elrohadtak. Sebald szerint 1890 és 1900 között 500.000 sanyarú sorsú munkás esett áldozatul a belga gyarmatosítási vágynak, míg a Congói gyarmatosítási társaság (vagy valami hasonló) részvényei 320 belga frankról 2850 frankra emelkedtek.

És itt jön a képbe Casement. Az ír származású Boma-i brit konzul 1903-ban leplezte le egy jelentésében a belgák undorító vasútépítését, ténykedéseit általában, s hívta fel a figyelmet a megszámlálhatatlan áldozatra. A feketék fizetés nélkül dolgoztak a belga kolónián, alig kaptak enni, gyakran láncra voltak verve, s egy rigorózus munkarend szerint napkeltétől napnyugtáig robotoltak, míg össze nem estek holtan. Erre Leopold belga király Brüsszelbe hívta a konzult egy kis szívélyes beszélgetésre, ahol kifejtette, hogy a munkáért cserébe a feketéknek egyáltalán nem kell adót fizetni a koronának, tehát a helyzet abszolúte legitim. Továbbá a felügyelők esetleges túlkapásai valóban sajnálatos és elkerülendő tények.
Hát ez a makacs Casement nem másította meg a jelentését, Londonban jól megdicsérték, sőt ki is tüntették tényfeltáró munkájáért, ám semmi nem történt, ami a belga érdekeket sértette volna.
Komprumisszumokat nem tűrve Casement később dél-amerikai (perui, kolumbiai) visszaélésekre hívta fel a köz figyelmét. Az angolok nem tudták, mit kezdjenek ezzel az emberbaráti lelkesedéssel, mely nem kedvezett éppen az aktuális külpolitikának. Gondolták, ha munkásságának elismeréseként lovaggá ütik, lehiggad. Tévedtek. Így történt, hogy végül Casement a távoli tájak helyett a szomszéd szigetre vetette tekintetét, és az ír kérdést kezdte kutatni. Dióhéjban: az íreket az angolok egyszerűen nem tekintették embernek, számos karikatúrán majomként ábrázolták őket, ezért amikor az éhínségekről, brutális bánásmódról érkeztek beszámolók a fővárosba, azt az újságolvasók egyszerűen nem hitték el, nem vették komolyan. De tény, hogy írek milliói haltak éhen, vagy kényszerültek otthonukat elhagyva ismeretlen amerikai nyomornegyedekbe hajózni (az is úgy történt, hogy a család összeguborgatott egy szerencsés tagjának egy harmadosztályú jegynyi pénzt, majd éhenhalt.)
Az írek ügyének feszegetése kiverte a biztosítékot Londonban, Casementet letartóztatták még mielőtt az 1916-os Easter Risingban (húsvéti felkelés) szerepet vállalhatott volna, s elkezdtek bizonyítékokat gyűjteni ellene. Elő is került az ún. Fekete napló, melyben Casement homoszexualitására találhatók bizonyítékok. A napló másolatait elküldték az USA elnökének és a pápának is, nehogy bárki felemelhesse a hangját Casement védelmében. A napló volt az egyik döntő érv, mely miatt felakasztották. A naplókat a tárgyalás után titkosították, s évtizedekig többen írtak valódiságuk ellen vagy mellett. 1994-ben nyílt először lehetőség megvizsgálni eredetiségüket, s ma a legtöbben úgy tartják, hogy nem hamisítványok voltak.
Sebald szerint éppen saját elfojtott identitása, homoszexuális és ír volta vitte rá arra, hogy minduntalan a világban szenvedő elnyomottak ügyéért emelje fel a hangját.

Magyarness (fotópályázat)

Sajnos csak a múlt héten értesültem, és így szépen lemaradtam az egész Magyarness-dologról, mely egy tavasszal meghirdetett fotópályázat volt, majd egy valószínűleg érdekes kiállítás.

A pályázatban a magyarság megragadására invitáltak külföldi és belföldi fotósokat, lehetőleg giccstől mentesen. Akárhogy kerestem, csak nagyon kevés kép van fenn a neten. :( Pedig a téma izgalmas, az előző blogomban egy hasonló felvetés többek fantáziáját működésbe lendítette.

A pályázatot a spanyol Juan Manuel Sanchez nyerte, nagy térkockák és apró emberek (magyarok) ellentétére épülő sorozatának címe Lost in Time, azaz elveszve az időben. Nagyon találó ez a cím, megfontolhatnák mindazok, akik valamilyen szépiaszínű boldog időt sírnak á l l a n d ó a n vissza. Hogy a saját házam táján maradjak, például fontolják meg a pedagógusok! Remélem nem üt semmilyen jogi normát, ha iderakom J. M. Sanchez képeit.

Ez az első kép a sorozatban... Mintha a jobb oldali hegyes tömb, azon a vékony szürke oszlopon a szürke kabátos néni vállait is agyonnyomná. Vagy az a feje fölötti, a hegyes tömbre rímelő hegyes semmi nyomja annyira? (Teljesen odavagyok ezért a kompozícióért, na.)

A Tesco (vagy más) árnyékában igyekszünk valahogy lépést tartani a kínálattal...


De van, hogy egészen másfajta kínálat láncol minket magához.


Nem tudom, hogy J. M. S. tud-e magyarul, de ezek az alakok ezzel a felirattal zseniálisak... és nagyon emlékeztetnek a sulira, ahol dolgozom...

J. M. Sanchez szerint "amikor Budapestre érkeztem, és az országot felfedezendő fényképezni kezdtem, rejtélyes képek jelentek meg a fotóimon. Múlt és jövő nélküli emberek." Továbbá "ahogy a komédia és a tragédia Budapest utcáin együtt él, szerintem az egyik legmeghatározóbb érzés amit az idelátogató külföldi megtapasztal."

Mindenzt innen vettem.

Jane Austen esőtánca

Íves kacsójáról lecsúszva az esőcsepp az ernyő kelyhébe oldódik.
Így működik a gravitáció.

Magyarországról Sebaldnak

Sebald, kanyarodik az idő, kerülgetjük a kutyakakit.

Koncentrikus körökben (Sebald: The Rings of Saturn)

Ha már elkezdtem, be is fejeztem, közben pedig sok ismeretben gazdagodtam az olvasás öröme mellett: a kortárs angol kritikai berkeket megmozgató, egyébként német származású és németül is író, rendkívül nagy tudású és alapos Winfried Georg Sebald kelet-angliai ürüggyel írott regényét, A Szaturnusz gyűrűit. Az írás, illetve inkább gondolkodás apropója egy kelet-angliai túra, amikoris a magányos szerző a suffolki tengerpart szellemvárosait járja, s kultúránk romjaira rácsodálkozó tekintetében az olvasó egyszerre irigyelheti a pillantás gyermeki tisztaságát és kiváncsiságát, valamint a mindent a maga helyére besorolni képes tudást és tapasztalatot.A gondolatmenetek a gyaloglás lassú ritmusára bontakoznak ki s csavarodnak egymásba ahogy a szem a távoli horizonton vándorol. A könyvet olvasva az ember maga mögött hagyhatja a nagyvárosok zakatolását és mesterséges világítását, hogy immár ne a határidők és mókuskerekek, hanem saját légzése adjon ritmust az életének: a sétáknak a senkiföldjén, a pislogásoknak a tenger szemlélése közben; s tagolja a gondolatait, amint egymásba siklanak. Nagyon megnyugtató a könyv atmoszférája: mindenre van idő - s ebben a bőséges időben nem csupán egy hatalmas gyalogtúrát teszünk az elbeszélővel együtt az angol tájszépségben, hanem gondolatmeneteit követve kultúránk szerteágazó tájain is jó tempóval haladunk. Idegenvezetőnk, térképpel a kezében, az ún. "történelem" vagy "civilizáció" kiemelkedő és elfeledett, vagy mindig is jelentéktelennek ítélt eseményeit és szereplőit egyaránt megmutatja, s ennek a mutogatásnak nem elhanyagolható része az a számos fotó és rajz, esetenként írásos dokumentum, melyeket a betűk közé illeszt.
Egyik személyes kedvencem például az a témáját közvetlenül a látványból merítő gondolatmenet, mely egy hajdan virágzó, ma már múltját is elfelejtő kisváros történetének feltárása és megismertetése útján jut el a könyvbe foglalt valamennyi esszének, leírásnak, beszámolónak közös konklúziójához: az ember törékeny, alkotásai mulandók.
Dunwich városa a középkori Európa legfontosabb kikötője volt. Az itt gyártott hajók nagy ütközetekben mérettettek meg, a kereskedelem busás hasznából pedig 50 templom is épült a forgalmas városban. Mindet, egymás után, a házakkal, emberekkel, a kereskedelemmel és az élettel együtt elmosta a tenger. A város utcáról utcára viharok és csendesebb hullámok áldozata lett. Az emberek eleinte a település túloldalán újraépítették otthonaikat, de mára már ezek a biztonságos távolságban épült házak sincsenek meg. A képen látható nagy túlélő, a Mindenszentek temploma 1922-ben omlott a tengerbe.
Dunwich volt egyik kedvenc menedékhelye a nagy viktoriánus költő, Algernon Charles Swinburne-nek, akinek gyerekkoráról, idegeiről, a külvilággal való kapcsolatáról Sebald nagy örömmel oszt meg részleteket. Például hogy szegénynek olyan nagy feje volt, rajta megfésülhetetlen vörös hajzuhatag (vesd össze Lolával a Lé meg a Lola c. filmből), hogy egyszer amikor hajóztak valamerre, és elfújta a szél a kalapját, csak a sokadik üzletben kaptak megfelelő méretűt, és azt is csak úgy, hogy kioperálták a bélését.
Idegenvezetőnk által felölelt témák pedig számosak: minden érdekes, mindenről eszébe jut egy újabb emlék, élmény vagy információ. Olvashatunk heringészetről, kegyetlen kínai uralkodónőről, ópiumháborúról, szerbiai népirtásról, Rembrandt Dr Nicoleas Tulp anatómiaórája c. festményéről, melyben a felboncolttal szimpatizál, egy ír család hanyatlásáról, egy francia nemes reménytelen szerelméről, egy bácsiról, aki kutatásai alapján megalkotja a bibliai jeruzsálemi nagytemplom minden részletre kiterjedően hű modelljét, a selyemhernyó-tenyésztés bukásáról Németországban, valamint hogy a belgáknak borzalmas ízlésük van.
De van itt még számos irodalmi és történelmi emlék, melyeket a tenger vagy a derékigérő fű hullámzása mos a gondolat partjaira. A gondolat pedig körüljárja, megvizsgálja és összerendezi őket, amíg Szaturnusz, az aratás ura, az aranykor saját gyermekeit felfaló királya egy újabb korszak istenei által meg nem fosztatik hatalmától.

Transformers Real 3D

A júniusi Filmvilágban akadtam rá erre a képregényecskére, és muszáj megosztanom. Ráklikkelve nagyobb lesz.Rajzolta Fritz Zoltán, akinek a blogján számos izgi kép.zelődés található: zfritz.blogspot.com

Metró: London

Az alábbi gondolatok olvasásához a 30Y Városember c. számát ajánljuk.


Íme a gyönyörű London, ahogy a föld alatt kinéz, a földtől elrugaszkodott sematikus ábrázolásban 1933-ból. Igazából nem is korlátozódik csupán a ködös fővárosra, a szomszédos Essex vagy Herdfordshire megyéket is aláássa. Minden információmat a wikipediáról szerzem: az első vonalat, a tekeredő kígyóként saját farkába harapó, a világmindenség komplex céltalanságát malterba fordító Cirle Line-t, meg még másik kettőt 1863-ban nyitottak meg. 27 évvel később itt használtak először elektromos vonatokat.
A metró először a londoni BKV része volt, majd saját társaság alakult számára 1985-ben, a LUL. Vagyis London Underground Limited, a korlátoltságát vállalva küzd a közösségi közlekedésért.

Ami még érdekes a londoni metróban, az pl. az alternatív kultúrpislogós metrótérkép, a Nagy Medve, a The Great Bear. Készítője, Simon Patterson, a metróállomások neveit a kultúránk mindenféle részéről származó nevekkel helyettesítette, mindenféle nótábilis személyekkel, mármint olyanokkal, akik a 20. század végi Britanniából látszottak. Itt tényleg mindenféle hírességeket és sztárokat felfedezhetünk, és ez a válogatás nélküli válogatás nekem nagyon tetszik. A Charles Darwin-csomópontnál pl a következő irányokba szállhatunk át: Henry Ford, Jean-Paul Sartre, Albert Einstein, Bobby Chariton, aki egy focista volt a MU-nál. Kéne írni egy ilyen metróvonalakat és átszállásokat követő/szimuláló gondolatfolyamon alapuló könyvet, vagy filmforgatókönyvet! Hogyan evolucionalizálódunk az egzisztencializmustól a tömegsportig?
Ki melyik negyedben szeretne lakni? A Marie Claire olvasótáborának például biztos tetszene a Cary Grant, Grace Kelly, Auldrey Hepburn, Henry Fonda, Jane Fonda, Peter Fonda és Humphrey Bogart-alkotta vonal, amitől nem messze van a Woody Allen állomás sem. A kevésbé földhözragadtak pedig a repülőtér felé orientálódhatnak: St. Oswald, St. Nicholas, St. Michael, St. John, St. George, és a többiek is errefelé laknak. Szintén merengőknek ajánlom a Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz útvonalat, melynek kettős végállomása fontos választásra kényszerít: Neptunuszt válasszuk vagy Plútót? A tengert vagy a másvilágot? Ilyen kérdéseken ne is törjük sokáig a fejünket /"A világ arcvonala nem értelmiségi tökvakarás" Parti Nagy Lajos/, költözzünk inkább a Marie Curie, James Watt, Thomas Edison vonalra. De vannak itt folozófusok, többnyire nagyok, görögök és franciák; beszámozott Lajosok, festők, zeneszerzők, meg a magyar származású Tony Curtis, akiről sztem ma már kevesen tudják, hogy kicsoda is t u l a j d o n k é p p e n , csak eposzi jelzőjét ismételgetjük serényen.
Simon Patterson műve a Tate Modern-ben tekinthető meg, de sajnos amikor ott voltam, nem láttam. Mint a múzeum honlapján olvasom, a Nagy Medve elnevezést a csillagkonstellációra utalva azért adta munkájának a képzőművész, hogy önkényes és öntörvényű csillagválasztásaira és -elhelyezéseire még jobban felhívja a figyelmet. Továbbá játékosan ássa alá azon hitünket, hogy a térképek és egyéb diagramok megbízható információval látnak el bennünket.

Eme utóbbi bekezdésben igyekeztem úgy fogalmazni, mintha az MTI-ben dolgoznék, de a sejtjeim fuldokolnak a röhögéstől, különösen az ujjbegyeimben. Ez a karrier (is) elkezdetlen marad.

Viszont, a mai HVG-ben is van egy metrótérkép, szintén egy feldolgozás, ám ennek Pattersonnal ellentétben nem az a célja, hogy naiv tájékozatlanságunkat leleplezze, hanem hogy segítsen a sematikus ábrák rácsaiból kitörni, és egy darabka kék eget megpillantani. A New York-i egyetemen ugyanis kimutatták, hogy a londoni metróról készült meglehetősen torz térkép következtében az emberek sokkal többet utaznak, mint amennyi szükséges lenne. A bejegyzésindítő térképre gyorsan mindenki tekerjen vissza, és győződjön meg a saját szemével arról, hogy csak 90° és 45°-os szöget bezáró egyenesek vannak rajta, hogy a Temze egy gyönyörű módon szabályozott folyó, mely után Széchenyi minden bizonnyal sóvár pillantásokkal tekintene egy tetszőlegesen választott magasan elhelyezett nézőpontból (ha látna egyáltalán bármit a fantasztikus kanyarokból a nagy ködben), valamint hogy a belvárosi rész sokkal nagyobb, mint valójában.
"Az utazók jobban hisznek a sematikus, de távolságtorzító térképeknek, mint saját tapasztalataiknak, például inkább utaznak átszállással nyoc percet A és B között, mint hogy 200 métert gyalogoljanak a felszínen" - tudósít a HVG. Az utasok 1/3-a ilyen csacskaságok miatt hosszabb utat tesz meg, mint kellene. Ezért elkészült egy újabb, kevésbé sematikus térkép, ahol már egymást 30 és 60°-ban metsző egyeneseket is alkalmaznak, így a hálózatok ábrázolt nyomvonala valamelyest közelebb áll a valódi domborzati viszonyokhoz és nyomvonalhoz, valamint a távolságokat is igyekeztek reálisabban ábrázolni. Még jó, hogy Széchenyi az előző bekezdésben nem ingatta magát naiv álmokba a tetszőleges nézőpontban, mert ezt a Temzét elnézve, bizony csalódott lenne. Ezen a honlapon mindent meg lehet tudni: http://london-tubemap.com/, ez pedig az új metrótérkép személyesen:

sebaj Sebald!

A tökéletes emlékekkel, énkonstruckióval és fényképekkel foglalkozó angol szerző, akinek regénye Norfolkban játszódik, valójában német. :P
Ez van.

Ez szerinem amúgy annyira komikus :)))

ár/érték az angol antikvár könyvpiacon

ma vettem 8 könyvet kb 10.000 Ft-ért. A férjem jóváhagyta a beruházást.
Úgy örülök nekik! Le is írom a listát.
Mind használt.
Mind angolul van.

1) Don DeLillo: The Body Artist (A testművész)
Amerikai posztmodern, nagyon befolyásos szerző, akinek a könyvei a kritikák és a címek alapján csak úgy hemzsegnek az izgis témákban és kérdésekben. Mielőtt nekirugaszkodnék a hencegésnek, még egyet sem olvastam.
Rájöttem tegnap és ma, hogy az amerikai szerzők sokkal inkább írnak az engem izgató témákról, mint az angolok. De amerikanisztika phD-ra nem akarnék menni.... Reméljük, hogy az angolokból is ki lehet csikarni egy izgalmas témát, csak még nem találtam meg őket.

2) Thomas Pynchon: The Crying of Lot 49 (A 49-es tétel kiáltása)
Amerikai. Posztmodern. Izgalmas. Már olvastam. Magyarul meg is van. A sznoboknak angolul is kell.
Amikor először olvastam, elcipeltem Kálmánt egy postamúzeumba, és releváció hatású felfedezéseket tettem a Thurn und Taxis postahálózatról, majd tavaly megvettük a Thurn und Taxis nevű társasjátékot. Veszélyes könyv.

3) Jim Carroll: The Basketball Diaries (Egy kosaras naplója)
Nagyon szeretem ezt a filmet, mert a komoly téma ellenére is megmarad kamaszosnak, nem úgy, mint pl a Rekviem egy álomért, ami mélyen mélyen összekeveri az ember belső szerveit. Szóval drogos filmet is csak mértékkel.
Ez már a második drogos naplóm lesz, mert az elsőt kamaszkoromban vettem véletlen, szintén egy antikváriumban, címe: Kérdezd meg Alízt! Kölcsönadtam pár osztálytársamnak is, és nagyon menőnek éreztem magam. Ezt a könyvet kevesen ismerik, itt egy link.

Ezután átmentem egy másik angol antikváriumba, ahol még több könyvet vettem. Mindenki láthatja, hogy ideális nap volt.

4) Kazuo Ishiguro: The Unconsoled - nem tudom, mi ez magyarul
Ishiguro kortárs angol bácsi, A nap romjai-t már olvastam, és az Artist of the Floating Word-öt félig (ezt se tudom magyarul). Ez utóbbi egy festőről szól, ergo vannak benne képek. Elhatároztam, hogy befejezem, vagyis elkezdem újból, közben meg majd futtatom az agyamban, hogy alkalmas-e phD-témának. Valószínűleg nem. :)
Szóval szeretjük ezt a bácsit, már csak azért is, mert Norwich-ban tanult a UEA-n, ahova én könyvtárazni jártam, és olvasás helyett mindig bámultam a tavat.

5) W. G. Sebald: The Rings of Saturn (A Szaturnusz gyűrűi)
Ezt a könyvet Norwich-ban mutatta az egyik tanár, azóta el szeretném olvasni. Fogalmam sincs, miről szól, de vannak benne képek :) Mármint nem képeskönyv, hanem a szövegtestbe beleékelve vannak fotók, grafikák, és nem tudom, mi a kapcsolat a szöveggel, de ez egy olyan dolog, amit hátha tovább lehet kutatni phD témának.
A képekhez való ragaszkodásom a magyar szakdolgozatomból származik, hogy ne vesszen kárba, vagyis inkább újra felhasználható legyen az a sok kutatás - persze lehet, hogy semmit se lehet majd kezdeni vele. Az angol szakdogám Keats-szel meg az angol romantika szépségeivel foglalkozott, és azt nem lenne olyan nagy kedvem folytatni... aztán hátha onnan jön majd mégis az ihlet.

6) Hugh Laurie: The Gun Seller (A balek)
Igen, ez az a Gugh Laurie. Kékszemű Dr. House-unk írt egy csuda vicces gengszterregény-paródiát. Már olvastam. Most megvettem. Angolul. Sznob. Vállalom.

7) Tibor Fischer: The thought gang (A gondolat banda??? kábé)
Modern angol irodalom előadáson mintha emlegették volna a bácsi nevét. A címe is tetszik. Hátha valami jó.

8) Haruki Murakami: Norwegian Wood (Norvég erdő)
A jó öreg kedvenc... És ezt a könyvét még nem is olvastam! Ellenben addig nem nézem meg a filmet, amíg a könyvet nem forgattam szorgosan.

Ennyi. Szép nap volt.

Visszatérve a fényképekre. Találtam egy ilyen honlapot:
összegyűjtve a kortárs angol irodalom képesebbik fele.
Ennyi :) :)